A céhek és a kolostorok, mint az iparos képzés gyakorlati színterei a középkori Magyarországon
Hazánkban az első céhek a XIII. század közepén jöttek létre. II. Géza királyunk által az erdélyi és a felvidéki városokba telepített szászok hozták létre az első iparos társulásokat. Nagy Lajos király 1376-ban kelt rendeletében rendezi a céhek alapításának és működésének kereteit. Az erdélyi szászok Hét Székének céhszabályzata mintául szolgált a későbbiekben megalakuló céhek számára is. Az Anjouk korában a korabeli kézműipar legfontosabb szakmái (pl. esztergályos, üstműves, kocsigyártó) felfedezhetők Magyarországon is. A céhek felvirágoztatása Magyarországon Mátyás király korára tehető. A XV. századtól tömegesen érkeznek hozzánk olasz mesteremberek, akik egyik legfontosabb feladata volt szakmájuk (pl. ötvös, ágyúöntő, földmérő) magyarországi meghonosítása, a szakmai utánpótlás nevelése. A középkori gazdasági és társadalmi viszonyok átalakulása révén egy új fogyasztói réteg, a városi polgárság jött létre. Ennek az új társadalmi rétegnek, majd később rendnek a fő feladatai eleinte a földművelésből élő jobbágyság, ill. nemesség, majd később a városi polgárság szükségleteinek (termelési eszközök, a mezőgazdaságban elő nem állítható fogyasztási cikkek) kielégítése és a kereskedelem voltak
A céhek nagy hangsúlyt fektettek az iparos-nevelésre is. A képzés eleinte csak és kizárólag gyakorlati képzés volt, ahol az inas az együttmunkálkodás révén sajátította el az adott szakmára jellemző legfontosabb munkafogásokat. A céh szabályzata rögzítette az inas képzésének folyamatát, az inas, a segéd, a mester kötelességeit, a felszabadítás módját. A céhek nagy hangsúlyt fektettek az inasok erkölcsi nevelésére is. A céhek mellett a szerzetesrendek is foglalkoztak iparos-képzéssel. A kolostorokban, eleinte önellátási céllal folyt ipari tevékenység, ezért a papok szükségesnek tartották a különböző szakmai fogások továbbörökítését. A későbbiek során ezekből a szerzetesekből kerültek ki az első iparoktatók is. A XIII-XIV. században a templomépítészet több szakma felvirágzásához is hozzájárult. A monostorok környékén valóságos mesteriskolák jönnek létre, ahol a mesterember neveli, oktatja a vele együttdolgozó munkásokat. A különböző századokban az általános és szakmai oktatásba több szerzetesrend is bekapcsolódott. A XI. században a Benedek-rendiek, a XII. században a premontreiek és a ciszterciek, a XIII. században pedig a ferencesek, a domonkosok és a pálosok. A XVI-XVIII. században a magyar oktatásügyét a jezsuiták tartják a kezükben. Nevelési és oktatási rendszerük alapját az 1599-ben kiadott Ratio atque Instutio Studiorum Societatis Jesu adja.
A XVI-XVII. században, a török hódoltság idején a céhek fejlődése jelentősen visszaesett. A jobbágyság, a nemesség és a polgárság elszegényedése visszavetette a hazai ipar fejlődését is. A magyar és a török iparosok közötti versengés is hozzájárult ahhoz, hogy magyar iparosok tömegesen adják föl mesterségüket. Nemegyszer a tönkrement céhek legényei a török mesterek szolgálatába szegődtek. Voltak azonban olyan szakmák is, amelyeknek új piacot teremtett a hódoltság. A magyar ruhakészítők, takácsok munkáit a törökök is megbecsülték és előszeretettel viselték. A nemzeti oktatásügy jeles képviselője volt e korban Apáczai Csere János (1625-1660), aki 1655-ben megjelent Magyar Enciklopedia című munkájában a reáltudományok mellett fontosnak tartotta a szakoktatás kérdését is. Munkáiban a gyakorlati életre való felkészítésnek, valamint a szakmai továbbképzésnek a fontosságát hangsúlyozta.
A XVIII. század elején, a szatmári békekötés után a Habsburg adminisztráció felvevő piacként tekintett a megszállásból egy újabb megszállásba sodródott országra. A török hódoltságban külföldre menekült mesteremberek visszaáramlására nem volt lehetőség, hiszen a fejlett osztrák tartományok kész portékái árasztották el az országot. A török hódoltság után az ország szinte teljesen elnéptelenedett, II. József uralkodásáig közel 8 millió embert telepítettek be az országba. Ezek között természetesen szép számban voltak iparosok is. A kézművesek letelepedését nagyban megkönnyítette az 1723. évi CXVII. törvény, amely 15 évig mentesítette a mestert a közterhek viselése alól. Ezek a betelepítések azonban jelentősen különböztek az Anjouk és a Mátyás korabeli betelepítésektől, hiszen akkor a kor legkiválóbb szakembereit hívták be az országba, most pedig elsősorban a kalandorok, a hazájukban boldogulni nem tudó kontárok árasztották el az országot. Ezek eredményeként a minőségi gyártást előtérbe helyező céhek hanyatlani kezdtek, hiszen az olcsóbban termelő, tömegportékát előállító kontárok jelentősen lenyomták az árakat.
A XVIII. században a piaristák vállalják fel leginkább az iparos-oktatás ügyét. Tantárgyaik közé a geometria mellett megjelenik a rajz és a festészet is. A geometriát és a rajzot előszeretettel kapcsolják az építészethez. Így tanítványaik templomok, kolostorok, rendházak tervrajzait tanulmányozzák, ill. készítik el. Az 1763-ban alapított szempci, majd tatai kollégiumban is piarista tanárok tanítottak, melyek közül feltétlenül kiemelendő a gróf Széchenyi Istvánt is tanító rajztanár Révai Miklós (1749-1807), aki a később alapított győri rajziskola meghatározó egyéniségévé vált. Az 1723. évi országgyűlés egyik döntésében javasolta, hogy a gimnáziumok tanítsanak építészeti rajzot az iskola gyakorlati életre való felkészítése céljából. A piarista gimnáziumok fontosnak tartották szakismeretek fontosságát, ezért nagy hangsúlyt fektettek az építészeti elemek ábrázolására, az alaprajzok elkészítésének oktatására. Így érkezünk el az 1777. esztendőhöz, amikor is a korabeli 7,5-8 milliós Magyarországon közel 14 ezer mesterember, 12 ezer segéd és 5 ezer tanonc dolgozott. Ez pedig a népesség nem egész 0,5%-át tette ki.