A rajziskolákban alkalmazott oktatási módszerek a népiskolai törvényt megelőző időszakban

A rajzoktatás korai periódusában nem választható élesen el egymástól a képi közlés két alapvető formájának, az objektív (ábrázolás) és a szubjektív (kifejezés) vizuális kifejezési formának a megtanítása. Mivel a Ratio Educationis a városi elemi iskolákhoz kapcsoltan kötelezővé tette a rajziskolák felállítását, így hazánkban is elindult az intézményesült rajzoktatás. A rajziskolák sokáig az elméleti szakoktatás bázisát jelentették, hiszen Johann Heinrich Pestalozzi (1746 - 1827) nyomán a képzés tartalmát a gyakorlati szükségességből vezették le. E hasznossági célt szem előtt tartva az objektív vizuális közlést helyezték előtérbe. Mivel nem voltak ábrázolási konvenciók, ezért jelentős szerepet játszott a rajz elkészítésében a mester, a rajztanár individuuma. Ezért is játszhatott olyan fontos szerepet az oktatásban a mintarajzok alkalmazása. Az egységes mintarajzok kiadására való törekvés a vizuális közlés individuális jellegének csökkentését célozta. Az inasképzés során fontos szerepet játszott a mintarajzok olvasása, ill. reproduktív elkészítése. A mintarajz-sorozatok kidolgozása, ill. alkalmazása a rajztanítás módszertani vizsgálatára is utal. Az első rajztantervet, mint azt korábban már említettem 1783-ban adták ki. Ez a rendelet szabályozta a rajzoktatás tartalmát és az alkalmazandó oktatási módszereket is. A rajztananyagot négy részre bontotta: a rajzeszközök használata, a mértani rajz (Ma inkább síkmértani szerkesztéseknek neveznénk.), a térbeli hatású ábrázolás (perspektivikus ábrázolás, vetett árnyék megadása) és a szakmától függő tárgyak ábrázolása (Ma használatos neve szakrajz.). Fontosnak tartotta a szabadkézi rajztechnikát, melynek fejlesztésére alkalmasnak tűntek az építészeti díszítő elemek. A térbeli hatású ábrázoláshoz eleinte egyszerű (kocka, hasáb, henger, kúp), majd pedig összetettebb geometriai formákat használtak. A szakmafüggő rajzok készítésénél elsősorban a meglévő rajzok másolását, majd pedig nagyítással, ill. kicsinyítéssel való ábrázolásának módszerét alkalmazták.

A rendelet a tananyagot öt tanfolyamba szervezte:
1 Egyenes vonalak, szögek, geometriai formák, építészeti minták rajzolása vonalzóval és körzővel. Rajztechnika: tus és ecset. Léptékek használata.
2 A díszítésben használatos levélformák szabadkézi rajzolása. Mértani testek és építészeti formák térbeli hatású ábrázolása, árnyéktechnika. Rajzok másolása.
3 Mértani testek és építészeti formák, oszlopok térbeli hatású ábrázolása. Árnyéktan. Oszloprendek ábrázolása.
4 Építészeti és térképészeti rajzok másolása, kicsinyítése, nagyítása.
5 Távlattan: a térbeli elhelyezkedés érzékeltetésének eszközei.

Mint azt a fentiek is bizonyítják a rajzoktatás eleinte az ábrázoló geometriát, továbbá az építészeti formák ábrázolását helyezte a tananyag középpontjába. A tanfolyamok végén a tanulóknak képességeik figyelembe vételével "vizsgarajzot" kellett készíteniük, melyek kiértékelését a rajztanítónak fel kellett terjesztenie a rajziskolák főigazgatójának (Mai nevén szakfelügyelőnek nevezhetnénk.). Ennek az értékelésnek ki kellett terjednie a rajziskola leltárára, az oktatás színvonalának fejlesztéséhez szükséges eszközök körére is. A tanítók mintalapjait pedig a bécsi Szépművészeti Akadémiához kellett felterjeszteni, ahol elbírálták azokat. Az 1806-ban kiadott második Ratio Educationis nyomán a két- és háromtanítós népiskolában tanított mértan és rajz tananyag oktatásához egy 1780 és 1840 között folyamatosan kiadott németnyelvű könyvet használtak, melynek címe: Anleitung zur Meßkunst zum Gebrauche der Nationalschulen im Königreiche Ungarn und den damit verbundenen Staaten.

Az első, a sárospataki református kollégium könyvtárában őrzött magyar nyelvű rajztankönyvek a debreceni Sárvári Pál (1765 - 1846) nevéhez kötődnek. A porosz könyvek alapján készített két könyve alapvetően három kérdéskört dolgoz fel. Egyrészt az ábrázoló geometria témaköréből bemutatja síkbeli és térbeli egyszerűbb alakzatok ábrázolását, másrészt bemutatja a különböző rajzeszközök (ceruza, szén, kréta, tustoll, stb.) alkalmazásának módszereit, végül az árnyékolási eljárásokba ("éles lineázás", mai nevén vonalkázás, "eldörgölés", stb.) enged bepillantást. A tartalmi kérdéseket tekintve a síkbeli ábrázolás célja a különböző mesterségbeli díszítő munkák alapmotívumainak megismerése. Amíg a térbeli alakzatok ábrázolása kapcsán a perspektivikus, ill. az axonometrikus ábrázolás mind a szobrászatban, mind a festészetben, mind pedig bizonyos kézműves szakmákban is (fazekas, ötvös, esztergályos, stb.) alapvető módszernek bizonyult. A szerző a fokozatosság elvét betartva egyszerűbb síkbeli (egyenesekkel és görbékkel leírt síkmértani szerkesztések), majd térbeli (síklapú testek, forgástestek) alakzatokon (levélminták, lámpás, gyalu, korsó, stb.) keresztül juttatta el tanulóit az emberábrázolásig. A Göttingenben doktorált Sárvári elsőként tanított Debrecenben magyar nyelven és leghíresebb tanítványa Arany János volt. Külön kiemelendő a későbbi reáliskolai tantervek alapjául szolgáló rajztankönyvek szerzőjének Beregszászi Pálnak (1790 - 1865) a közel 40 éves rajztanári munkássága. A debreceni rézmetszőként is tevékenykedő rajz- és építésztanár méltó utódának bizonyult Sárvári Pálnak. Munkáiban különválasztotta egymástól a szabadkézi és a szerkesztett geometriai rajzolást. Munkáiban kitért az építészet, a műszaki ábrázolás alapvető elemeinek (érintőszerkesztések, alapvető síkbeli alakzatok, stb.) szerkesztési szabályaira, foglalkozott a távlattan kérdéskörével és bevezette hallgatóit a szabadkézi rajzolás tudományába is. Megismertette tanulóit többek mellett a vonalzó, a körző és a szögmérő használatával is.

A rajzoktatás módszerei a Habsburg birodalom különböző fejletettebb ipari és kézműves kultúrával rendelkező tartományaiból, valamint a nyugat-európai egyetemeken megfordult tudós tanáraink révén Itáliából, Franciaországból és Németalföldről szivárogtak be a történelmi Magyarország iskoláiba. Az ábrázoló geometria ekkor még többnyire a mértan témaköréhez tartozott. Bármilyen tárgy, berendezés rajzát egy képsíkon úgy kellett elkészíteni, hogy az alapján reprodukálható legyen. Mivel a Gaspard Monge (1746 - 1818) francia matematikus nevéhez fűződő - az alakzatokról két, egymásra merőleges képsíkon készített merőleges képek (vetületek) - ábrázolási mód csak lassan terjedt el, ezért a magyar származású Albrecht Dürer (1471 - 1528) nevével is fémjelzett perspektivikus, ill. az axonometrikus ábrázolás volt hivatott az alakzatok pontos térbeli helyzetének és nagyságviszonyainak egyértelmű megadására. Ellentétben a Monge féle vetületekkel, ezen ábrázolási módok komoly problémát jelentettek a mérethelyes műszaki ábrázolás során. Dürer élete utolsó néhány évében foglalkozott a geometria néhány olyan fontos kérdésével (síkgörbék szerkesztése, szabályos sokszögek szerkesztése, térbeli alakzatok - gúlák, hasábok, hengerek - ábrázolása, testek árnyékainak megszerkesztése), melyek azt követően 300 éven keresztül meghatározta az általánosan elfogadott ábrázolási módokat, technikákat. Mint azt korábban említettem a magyar rajztanárok főként a német nyelvterületről származó módszereket alkalmazták saját oktatói munkájuk során is. Ezek közül említek néhányat:

szabadkézi rajzolás mintalapok másolása alapján

A rajziskolák híres rajztanárai által kifejlesztett és a tankerületi főigazgatók által jóváhagyott mintalapok mint segédeszközök alkalmazásával, vagy alkalmazása nélkül végrehajtott rajzolás igen mechanikus módszernek bizonyult. E rajzolási módszer segédeszközeként alkalmazták a négyzethálózatot (1. ábra) és az ún. pontozásos módszert, melyek nagyban megkönnyítették és egyben sablonossá is tették a rajzolást. Az egymásra épülő, egyre nehezedő minták rajzolása bizonyos fejlesztési folyamatot feltételez, de mechanikus volta kevésbé fejlesztette a tanulók kézügyességét. A sokszorosítási problémák miatt a mintalapok osztálykeretben történő alkalmazása problémát jelentett, ezért falimintákat alkalmaztak. A feladat általában nem a mérethelyes, hanem a kicsinyített, vagy pedig a nagyított ábrázolás volt. A munka során a tanulóknak először a szabályos befoglaló geometriai formákat kellett megrajzolniuk, majd ezek segítségével állították elő a végleges - általában díszítő - rajzot (2. ábra).

szabadkézi rajztanítás testmodellek alapján

A drótvázból, fapálcikákból, majd papírból, fából és gipszből készített mértani testek perspektivikus ábrázolása megfelelő alapot jelenthetett a szakterülettől függő építészeti, ill. ipari célú rajzoláshoz. A módszer nagy előnye a tanulók térlátásának fejlesztése. Hasznosnak bizonyult az a módszer is, hogy a jobb képességű tanulókat bevonták ilyen testminták készítésébe. A keletkezett kép térszerű - perspektivikus, axonometrikus - valamint síkszerű - egy nézeti - ábrázolása során Maszák Hugó sajátos komplex módszert használ. A tanulók vizuális megismerésének fejlesztése során a rajzminták alkalmazása (gyakoroltatás fázisa) előtt a táblai vázlatot kombinálja a kérdve-kifejtő módszer alkalmazásával (ismeretközlés fázisa). A tananyag feldolgozása során a tanulók figyelmét az alkalmazott modellek különböző nézőpontba való fogatásával irányítja. Az alább egy kicsit részletesebben ismertetett tananyag feldolgozási mód bepillantást enged egy korabeli rajzóra menetébe.

"Ide nézzetek fiaim! milyen a henger vége?
Ugye-e, kerek? Hátha leteszem az asztalra, akkor is kereknek látszik-e?
(Ugy állítja a tanító, hogy a tanítványok rálássanak a henger tetejére.)
Most kereknek látszik-e, Pista?
Nem látszik kereknek, mert a karimájának belső széle távolabb van, s tehát közelebb fog látszani a külsőhöz.
Igy ni:
Miért? mert a bemélyedő oldal mindig közelebb esőnek látszik a hozzá közelebb álló vonalhoz: (minthogy pedig az alja olyan, mint a teteje, az alja is félkörű lesz).
Rajzoljatok le egy poharat, szemben áll; ilyen ugy-e?
de ha felállítod?
Akkor ilyen lesz.
Most lefektetem a hengert oldalra. Ki hogyan látja?
(Egyik igy látja, ki a tanitótól jobbra űl:
a baloldalról űlő meg igy.)
Miért nem látszik kereknek, körnek? Mert a belső karimája bemélyedvén, közelebb kell rajzolni a külsőhez,
ugy-e?
(A tanitó körüljár, egyenkint javit, gondosan és mindig fennhangon magyaráz.)
Most nézzétek meg, felállítom még egyszer, rajzoljátok le.
(Úgy teszi, hogy rálássanak, de már kevesebb rálátás legyen.)
Most feljebb teszem.
(Lehetőleg ugy, hogy a teteje a tanitványok szemével egyenlő magasságba essék.)
Milyen lesz most?
A teteje egyenes, vízfektű vonal, ugy-e, az alja görbe?
Miért egyenes a teteje, Miska? Mert a szemeddel egy vonalban van és nem látsz rá ugy-e? Az alja pedig a
szemed alatt van.
Most nézzétek, még magasabbra állítom.
(Úgy állítja, hogy a szemök egyenes vonala felett álljon a teteje, de az alja a szemök iránya alatt, - inkább két hengert tesz egymásra.)
Lám, a felső fele lefelé kanyarodik, az alsó pedig felfelé.
(És itt következik kimeritése a rajzmintákból a B. betűs lapoknak, melyek t. i. ide vonatkozók.)
Most nézzetek az asztalra, de úgy, hogy a szemetök éppen egy vonalban legyen az asztal tetejével. ..."

diktandó (elő)rajzolás

A módszer lényege, hogy a táblára rajzoló tanár tollbamondásszerűen, vezényszavakkal utasította a tanulókat a megfelelő szerkesztési lépések elvégzésére. A rajztanárral együttdolgozó tanulók csak a rajz befejezése után ismerték fel az ábrázolt geometriai formát.

mértani szerkesztések mintalapok alapján

A mai rajzoktatásban, ill. a mértan tanítása során síkmértani szerkesztéseknek nevezett témakör tanítása erre az időszakra nyúlik vissza. Jó példa erre a módszerre Szabóky Adolf rajzkönyve. Az egyes mintalapjain rengeteg, egymásra épülő feladat található. A különböző szerkesztések megoldási algoritmusát szabatos, mondatszerű megfogalmazásokkal adta meg. Gyakorlatilag a mai rajzkönyvek ősét véljük felfedezni ebben a munkában (3. ábra). A rajztananyag tartalma az 1860-as évek végére kialakulni látszott. Kövi Imre iglói rajztanár háromféle rajzolási módot különít el: síkmértani szerkesztést körző és vonalzó segítségével, szabadkézi rajzolás a tárgy érzékelése alapján, valóság utáni rajzolás a tárgy direkt érzékelése alapján vagy pedig emlékezetből. Az első gyakorlatilag a mértanból vált ki és például a díszítmények készítése révén vált fontos részévé a tantárgynak. Az utóbbi kettő csak a használt rajzeszközökben különböznek egymástól, ezért a szerző ezeket összevontan természet utáni rajzolásként tárgyalja. Kövi az elsők között veszi át a matematikából a Monge féle kettős vetületet, és integrálja egységes rendszerbe a különféle, képsíkon keletkezett képeket.

"A természet után való rajzolásnál a papiroson oly képet akarunk előállítani, mely szemünk reczés hártyáján lehetőleg ugyanazon tükrözést idézzen elő, melyet a tárgy megtekintésénél valóságban nyerünk. Azon tan tehát, mely a szabályokat adja ily képek előállítására, látaránynak neveztetik s része a mennyiségtan azon igen fontos ágának, mely vetületi tannak mondatik."
Terminológiájában a keletkezett kép nem más mint a test vetülete. A vetület keletkezésében döntő jelentősége van a "vető vonaloknak" (fénysugaraknak), a vetületi síknak valamint ezek egymáshoz való viszonyának. Eszerint különíti el a vetületi ábrázolást (egymással párhuzamos, de a képsíkra merőleges vetítő sugarak által származtatott kép), az axonometrikus ábrázolást (egymással párhuzamos, de a képsíkra nem merőleges vetítő sugarak által származtatott kép) továbbá a perspektivikus ábrázolást (konvergens vetítősugarak által származtatott kép). Helyesen mutat rá ezek előnyeire, ill. korlátjaira, például a valódi nagyság, vagy pedig a térhatású kép keletkezése vonatkozásában.

A Monge-féle vetületképzés első, magyar nyelvű rajzkönyvben való említését Beregszászi Pál könyvében találtam meg. Az alább, egy kicsit részletesebben idézett rész a vetületi és metszeti ábrázolással kapcsolatos szakmai szókincs kialakulása szempontjából is igen tanulságos lehet.

"§. 45.
Hogy tehát a’ Testeknek valóságos formájokat le lehessen rajzolni, szükséges azokat legalább két óldalról nézni, még pedig arról az óldalról, a’ melly felőllünk esik, és feljűlről a’ hogy alá felé nézve láthatni azokat, ’s ennél fogva, hogy azon Testeket a’ rajzolatokbann természetesenn képzeltethessük másokkal, szükségesképpenn azon két féle módonn kell azokat lerajzolni, ú. m. a’ hogy felállítva vagynak előttünk óldalról, és a’ hogy felyülről aláfelé nézvénn, szemünkbe tűnnek, melly Madár látás szerént való rajzolásnak is neveztetik. - Az a’ Rajz, melly a’ Testnek óldalról való nézése szerént tevődik, és Óldalról való Rajznak, fennálló Rajznak (Aufriess) neveztetik, a’ Testnek magosságát, a’ másik Rajz pedig, mely a’ Testnek felyűlről való nézése szerént tevődik, és Fundamentom Rajznak (Grudriess) neveztetik, a’ Testnek szélességre és hosszúságra való kiterjesztését adja elő.

§. 46.
Az olyan Testeknek pedig, melyek nem végeikre állítva, hanem óldalaikra dűlve vagynak szemünk előtt, Rajzolatbann való képzeltetésére szükséges még egy harmadik Rajzolatot is készíteni, és mellé tenni, mely már a’ testnek nem tcak óldalról és felyűlről, hanem végről való nézés szerént is, a’ formáját kiadja, és ez Végrajznak, vagy Segítőrajznak neveztetik.

§. 47.
Az olyan Testeknek pedig, melyek belől üresek, még ezek által a’ háromféle Rajzolatok által sem képzeltethetjük egész formájokat, erre nézve szükséges az üres Testeket úgy rajzolni le, mintha azok két felé vólnának vágva, hogy a’ belső részek kiterjedése is láttatódhasson, melly Kettévágás szerént való Rajznak (Durchschitt) neveztetik."

A fentiek alapján megállapítható, hogy az 1860-es évek végére megérett a helyzet a rajz tudás általános műveltség és szakmai műveltség szerinti tagolására, ami az eötvösi népoktatási törvényt követő időszakban be is következett. Kialakult az egységes tantervi szabályozásra, valamint az oktatási módszerek elterjesztésére, továbbá a színvonalas és intézményes rajztanárképzésre való igény.

Vissza